(Ez történt közvetlenül a fürdőszobai jelenet – 32. oldal - után.)
A pormanó felbukkan - kimaradt jelenet
A padláson
A pormanó kiszaladt a fürdőszobából, végigfutott a folyosón, és meg sem állt a padlásra vezető lépcsőfeljáróig. Ott kifulladva megtorpant. Még soha életében nem mozgott ennyit.
Egy ideig kapkodva szedte a levegőt, majd felnézett a lépcsőkre. Jó kis mászás lesz, gondolta. Én leszek a legedzettebb pormanó, ha feljutok oda még ma. De nem volt más választása: a padlás volt az a hely, ahol egyedül maradhatott. Vili úgyis mindenütt keresni fog: az ágy alatt, a polcokon, a szekrényben. Még a porszívóban sem lenne nyugtom, zsörtölődött tovább. Felnézett újra a lépcsőkre, és nagyot fújtatva nekifogott, hogy felmásszon. Beletelt egy kis időbe, mire felküzdötte magát a lépcsősor tetejére.
A padlásajtónál megállt. Rögtön talált egy nagyobb rést, amin átfért. Odabent csend honolt. Viliék nem használták a padlást: néhány dobozt, régi kosarat és ládát leszámítva üres volt. A pamacs elindult, hogy ennivalót keressen magának. Az egyik sarokban talált egy kevés rágcsálnivalót, amit valószínűleg egy egér hagyott ott. A manó nem volt válogatós: mindent megevett, amit ehetőnek talált. Volt ott avas dióbél, száraz kenyérhéj és egy kevés bogármaradék is. A szőrcsomó leült a földre, és elgondolkodva rágcsálta az elpusztult bogár egyik lábát.
A padláson néhány pók szőtte csak a hálóját, ezen kívül senki sem zavarta meg a csendet. A szőrgombóc felkapott még egy kis diót, majd elindult. Ekkor váratlanul megtorpant: az egyik sarokban egy furcsa tárgy hevert. A manó közelebb lépett, és felemelte. Egy csúzli, örvendezett magában. Mindig is szeretett volna egyet. Szükségem lehet rá, hogy megvédjem magam, nézett körül, bár egyelőre nem látott senkit, akin kipróbálhatta volna. Majd holnap gyakorlok a pókokon, vigyorgott. A pormanó körülnézett: egy ágyat akart keresni, ahol lepihenhet. Hamarosan észrevett az egyik sarokban egy elhagyatott pókhálót, amit habozás nélkül elfoglalt. Nem is kellett sokat másznia, hogy elérje. Előtte még odatámasztotta a csúzlit a falhoz. Csak nem tűnik el reggelre, meresztette a szemét a félhomályban. Lassan besötétedett. A pamacs egy ideig még fészkelődött, majd elaludt.
Felvirradt a vasárnap. A pormanót furcsa zaj riasztotta fel: az egyik felállított tetőcserép mögött felbukkant valaki. A pamacs nem tudta elképzelni, ki lehet az. Körülbelül olyan magas lehetett, mint ő, de nem volt szőrös bundája. Öltözéke bőrmellényből, cowboykalapból, farmerből és csizmából állt. Az ismeretlen egy lasszót dobott át a gerendára. Felkapaszkodott a fára, majd felállt. Látszott rajta, hogy gyakorlott mászó. Biztos léptekkel jött-ment odafenn. A manó el sem tudta képzelni, ki lehet az. Lassan felült, és megpróbált feltűnés nélkül kimászni a függőágyból. Jó lenne megtréfálni ezt az alakot, határozta el. Körülnézett, hogy mihez is kezdhetne. Ekkor eszébe jutott a csúzli. Felemelte, beletett egy kis dióhéjat a gumiba, meghúzta, célzott, majd lőtt. Néhány másodperccel később a dió lepattant a gerendáról.
– Ki van ott? – szólalt meg dörmögő hangján a lasszótulajdonos. A pormanó behúzódott a sarokba, miközben elégedetten látta, hogy az ismeretlen nem vette észre. Álcáznom kellene magam, gondolta a pamacs. Kinyúlt, és lerántotta a pókhálót. Néhány mozdulattal magára tekerte. Ha eddig egy nagy hasú, rendezett bundájú vattacukorra emlékeztetett, ezután egy szürke, pókhálóval körbetekert gombócra hasonlított, amelynek a szőrei itt-ott kilógtak a pókháló szorítása alól. A manó a nagy sietségben először a szemét is körbetekerte. Most bosszúsan rántotta le a pókhálót, így a szál az orrát nyomta. A csúzlit a guminál fogva átvetette a vállán. Óvatosan kilesett a sarokból, de az ismeretlen időközben eltűnt. Már majdnem kiosont, amikor váratlan dolog történt: az egyik bal oldali gerendáról a bőrmellényes ugrott le. Egy lasszó – mint egy lián – volt a tetőhöz erősítve. A cowboykalapos most abban kapaszkodva ugrott át a jobboldali gerendára. Amikor átért, megfordult, és lenézett.
– Állj meg! – kiáltott rá a pókhálóba burkolózó pormanóra, akit onnan már tökéletesen látott. A szőrgombócnak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni. Elosont balra, és meglapult egy magányosan álldogáló láda mögött.
– Úgyis elkaplak! – szólt oda újra a bőrmellényes.
Hiszi a piszi, gondolta a manó. Kinézett a láda mögül, hogy hol kereshetne jobb fedezéket. Megnézte magának a függőleges gerenda hátoldalát. Nem hitt a szemének: egy kötélhágcsó függött az oldalán. Valószínűleg a kalapos tehette ki oda, talált magyarázatot a történtekre a manó. Halkan odaosont a hágcsóhoz. Felmászok, azután majd meglátjuk, döntötte el. Megkezdte a kapaszkodást. Közben hallotta, ahogy a bőrmellényes alak a túlsó gerendán járkál fel s alá. A szőrgombóc nagy nehezen felért. Feldobta a csúzlit, majd megpróbálta felnyomni magát a gerendára, de csak harmadszori nekifutásra járt sikerrel.
Amikor felért, rögtön lehasalt. Eközben a cowboykalapos leereszkedett a földre. Úgy tűnt, inkább odalent deríti fel a terepet. Lassan lépdelt egyik sarok irányából a másikba, miközben ahhoz a gerendához közeledett, amin a pormanó lapult. A szőrcsomó elgondolkodva nézett lefelé, miközben erősen kapaszkodott, mert enyhén szédült odafenn.
A bőrmellényes lassan a pormanó alá ért. A pamacs ekkor meglátott egy pókot. Odanyúlt, és annak heves tiltakozása ellenére felkapta. A pók tovább ellenkezett mind a nyolc lábával, de sikertelenül: a manó nem engedte el. Ledobta a pókot, ami ráesett a lasszótulajdonos kalapjára. A bőrmellényes ekkor a hágcsóhoz lépett, hogy felkapaszkodjon. A vattapamacs nem tudta, mit tegyen. Itt nem maradhatok tovább, mert megtalál, fészkelődött. De akkor hogyan tovább? A szerencse azonban mellé szegődött. Az ismeretlen úgy félúton járhatott, amikor a kalapjában meglapuló pók kimászott, pókfonalat szőtt, és most ott lógott a kalap karimáján. Lassan leért a cowboykalapos szeme elé. Ekkor olyasmi történt, amire a manó nem számított.
– Áááááá! – hallatszott egy rémült kiáltás, és a kalapos elengedte a hágcsót. Ahogy leesett a talajra, rögtön lerántotta a fejéről a kalapot, és rémülten rázogatni kezdte, mire a pók leesett onnan. Az ismeretlen ijedten ugrott arrébb. Odafent a manó elégedetten kuncogott. Az idegen mérgesen nézett felfelé.
– Ki vagy te? – kérdezte. A pormanó nem válaszolt, csak óvatosan kidugta fejét a takarásból.
– Gondolhattam volna, egy pormanó! – dörmögte az ismeretlen. – Azt hiszed, kitolhatsz velem? – kérdezte dühösen. Mielőtt a manó válaszolhatott volna, amaz már el is tűnt. A szőrpamacs körülnézett, de nem látta sehol. Kissé jobban kihajolt, de ismét megszédült a magasságtól. Talán le kellene másznom, gondolta. Meglökte a csúzlit, ami nagy koppanással leesett a földre.
– Most megvagy! – kiáltott rá a háta mögül a bőrmellényes. A szőrgombóc annyira megijedt, hogy elfelejtkezett arról, hogy a gerendán van, és leugrott. De szerencséje volt: a magára tekert pókháló beleakadt egy, a gerendából kiálló szögbe, és a manó most azon himbálózott. Bár ha leesik, akkor sem a földre, hanem egy öreg kosárba esett volna, amit a gerenda alatt hagytak. Mintha lett volna valami az aljában, de a pamacs nem tudta kivenni ilyen távolságból. Valami fehér izé az, meresztette a szemét. Az ismeretlen diadalmasan álldogált odafenn.
– Szeretsz hintázni? – kérdezte az alatta függő pormanót. Az nem válaszolt, csak magában fortyogott. Lenézett: nem volt túl messze a kosártól. De hogy szakítsa el a derekára tekert pókhálót? Ezen a kérdésen töprengett, amikor arra lett figyelmes, hogy a fonál, amin lóg, jobbra-balra kezd el lengedezni.
– Hinta-palinta – hangzott odafentről, miközben a fonál ide-oda mozgott. – Régi dunna, pormanócska, ugorj a kosárba, zsupsz!
– Várj! – kiáltott fel a manó. – Nem csináltam semmi rosszat!
– Csak meglőttél, és egy pókot dobtál rám!
– Ez nem nagy ügy! Egyébkent sem találtalak el, a pók pedig teljesen ártalmatlan volt – magyarázta a szőrcsomó, miközben megpróbált felfelé nézni. – Még csak azt sem tudom, hogy ki vagy.
– Az ereszlakó – válaszolta dörmögő hangján a kalapos alak.
– Az ereszlakó? – lepődött meg a pamacs. – Hogyhogy eddig nem láttalak a házban?
– Azért, mert nem szoktam bemenni. Nem akarom, hogy bárki észrevegyen, vagy ami még rosszabb, elkapjon. Általában a tetőn és az ereszben vagyok, hűvösebb időben pedig itt, a padláson.
– Nem segítenél lemásznom? Már nem tudok sokáig itt lógni – panaszkodott a manó.
– Mondj egy jó indokot, ami miatt segítenem kellene.
– Bele fogok hányni a kosárba – magyarázta a pamacs.
– Mit fogsz csinálni? – értetlenkedett az ereszlakó.
– Bele fogok hányni – próbálkozott újra a manó. – Túl sok bogárlábat ettem. A gyomrom pedig felkavarodott ettől a hintázástól. Na meg attól, ahogy üldöztelek.
– Üldöztél? Mármint te? Engem? – csodálkozott a kalapos, láthatóan nem véve komolyan a manó rosszullétét. – Biztos, hogy magadról beszélsz?
– Ühüm – felelte a pamacs, miközben megpróbálta eltépni a pókhálót. Akármi is legyen, még mindig jobb beleesni a kosárba, mint itt lógni tovább, gondolta. Minden erejét beleadva eltépte az erős pókhálót, amin függött. Néhány pillanattal később beleesett a kosárba, és elmerült abban a fehér valamiben.
Egy kiszakadt párnára esett rá. A pormanó érezte, hogy van valami a szájában. Egy ideig rágcsálta, majd ehetetlennek nyilvánította, és kiköpte. Egy kisebb lúdtoll volt az. A manó a kosár széléhez evickélt, és felkapaszkodott, majd nagy nehezen lecsúszott a túloldalon. A csúzli ott hevert nem messze tőle. Felkapta és körülnézett, hogy mit használhatna lövedéknek. Talált egy apró faszilánkot, amit beleillesztett a gumiba. Az ereszlakó eközben a gerenda túlsó oldala felé igyekezett, hogy elérje a lasszót, és leugorjon. A pormanó nem tétovázott. Ahogy az ereszlakó egy pillanatra megállt, a manó célzott, és lőtt: egyenesen a kalapos fenekét találta el. Az mérgelődve fordult meg. A manó nem várt tovább. A csúzlival a kezében a padlásajtó felé vette az irányt, ahol átpréselte magát az ajtó alatt. A csúzlit ledobta a következő lépcsőfokra, majd nekiveselkedett, hogy lemásszon. Amikor leért, kimerülten behúzódott a legalsó lépcsőfok alá, és hamarosan már aludt is.
Másnap délután Vili szobája felé vette az irányt. Az ajtó nyitva volt, így akadály nélkül besurranhatott. Észrevett egy kisebb műanyag szemetest az íróasztal alatt. Letette a csúzlit a padlóra, majd felküzdötte magát a szék lábán. Onnan lesett bele a kukába. Az tele volt radírdarabkákkal, összegyűrt papírgombócokkal és a ceruzák kihegyezése után maradt szeméttel. A manónak nagyszerű ötlete támadt. Kezeivel erősen fogta a széket, lábait nekitámasztotta a szemetesnek, és minden erejét beleadva megpróbálta eldönteni. Első nekirugaszkodásra majdnem ő esett le. Ekkor újra nekiveselkedett. Hamarosan egy koppanás jelezte, hogy sikerrel járt. A kis szemetes eldőlve hevert a földön. A manó lecsúszott, majd hozzáfogott, hogy átvizsgálja a szemetes tartalmát. Hamarosan összeszedett némi radírtörmeléket, hegyezőből kihullott ceruzadarabkát és egy törött műanyag hegyezőt. Kisimított egy papírgombócot, belesöpörte a kincseit, majd összegyűrte a papírt. Talált egy befőttesgumit, a hasára húzta, mint egy övet. Beleillesztette a papírgombócot, és a hátára vette a csúzlit. Alig tudott mozogni. Odament a polchoz. Nagy sokára felért, ahol lihegve lerogyott. Két könyv között talált egy nagyobb rést, ahol kényelmesen átfért. Megbújt, letette a csúzlit maga mellé, a papírgombócot pedig kihajtogatta. Elégedetten nézett végig a szeméten, amit felhozott. Ez elég lesz ahhoz, hogy megcsúzlizzam Vilit, vigyorgott a gondolatra. Már alig várta, hogy újra lássa a fiút. Igaz, hogy két nappal ezelőtt nem volt túl jó napja, de azért mégsem minden a fiú hibája volt, ismerte el.
A nagy mászásban annyira elfáradt, hogy leheveredett a könyv mögé, és elaludt. Fel sem ébredt délutánig, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki könyveket tesz az íróasztalra. Kilesett: Vili volt az. Úgy tűnt, még nem vette észre a felborult szemetest az asztal alatt. A manó elvigyorodott. Kezdődhet az akció, gondolta elégedetten. Felkapott egy radírdarabot, és a csúzliba illesztette. A két könyv közötti résben lehasalt, célzott, majd lőtt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése