Őszapó

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/ferenczi-szilvia-oszapo-6437.html

Ferenczi Szilvia: Őszapó 

(Illusztráció: Bakai Kitti) 

Kora őszi délután volt. Jókedvű fütyörészés hallatszott az egyik erdei ösvény felől, ahol egy barna kabátos kis lény söprögette a lehullott faleveleket. Pentele volt az, egy avarmanó. A fák ágain a levelek különböző színekben pompáztak, a lehullottak pedig avartakaróként terültek el a földön. Az avarmanók ezeket söpörték össze, és ők segítettek az erdőben élő kisebb állatoknak is. 

Mihez is kezdenének nélkülünk, düllesztette ki büszkén a mellét Pentele. A mellette magasodó fán csüngő egyik gesztenye azonban ekkor ráesett a fejére, amit nem védett meg fűzöld kalapja sem. 

 – Aúúú! – dörzsölgette a manó a fejét, miközben dühösen nézett felfelé. – Azt várhatod, hogy majd elsöprök körülötted! 

 – Te is tudod, hogy nem a fa volt a hibás! – kiáltotta ekkor valaki. A következő pillanatban egy fekete álarcos alak csúszott le a fáról, magával rántva egy adag levelet, amely a már tisztára söpört ösvényre hullott.

A lény zöld nadrágja azonban beleakadt egy vastag faágba, így most ott himbálózott fejjel lefelé. Az avarmanó, ha bosszús is volt a levelek miatt, rögtön felderült a látványtól. 

– Ede – lépett oda hozzá –, tudod, hogy nem szeretem, ha még több munkát okozol. 

– Jobban kedvelem, ha Haramiának szólítasz – morogta az álarcos. – Egyébként meddig akarod még, hogy itt lógjak? Igazán segíthetnél! 

– Azt hittem, a koboldok hős lovagja le tud mászni egyedül
– szabadította ki ismerősét a manó. Haramia a földre pottyant, majd a fenekét dörzsölgetve felállt. Kicsit magasabb volt, mint Pentele, de öltözéke korántsem volt olyan rendezett. Nadrágján most már egy lyuk is éktelenkedett, csizmája poros volt, álarca pedig leesett a földre. 

– Nézd meg, mit csináltál! – méltatlankodott az avarmanó. – Kezdhetem újra a söprögetést! 

– Ez nem is olyan sok falevél – nézett körül a másik erdőlakó. Pentele már visszavágásra készülődött, amikor egy idős kobold lépett ki a tisztásra: Ilek apó, Haramia nagyapja. 

– Ne veszekedjetek! – szólt rájuk. 

– Ede kezdte! Faleveleket szórt a már tisztára söpört ösvényre – mutatott körbe a zöld kalapos manó. 

– Haramiának hívnak! – fordult el durcásan a fiatal kobold, és lábával a földre hullott gesztenyét kezdte el rugdosni. 

– Milyen jó lenne, ha a koboldok és az avarmanók végre segítenének egymásnak! – sóhajtotta az apó. – Talán ez így is lenne, ha réges-régen néhány koboldgyerek össze nem zavar mindent – morfondírozott. – Nem kellett volna belefújniuk Őszapó féltve őrzött sípjába! 

– Elmeséled, mi történt? – pillantott fel Haramia. 

– Rendben – helyezkedett el Ilek apó egy fatuskón. Unokája és Pentele letelepedtek vele szemben. 

– Abban az időben még az én nagyapám nagyapja sem élt – fogott bele az apó a mesébe. – Már akkor is többféle lény élt az erdőben az állatokon és a növényeken kívül: tündérek, avarmanók, koboldok, kavicsmosók. Nyár végén, amikor a Nap sugarai már nem tűznek olyan erősen, és a költöző madarak is elkezdenek készülődni hosszú útjukra, a tündérek munkához látnak, és befestik a fák, bokrok leveleit. Noha néhány levél hamar lehullik, legtöbbjük az ágakon vár. 

– Mire várnak? – kíváncsiskodott Haramia. 

– Arra, hogy Őszapó felébredjen – magyarázta Pentele. 

– Így van – bólintott Ilek apó. – Ő az, aki kora ősszel belefúj a sípjába. Ezzel szelet támaszt, amivel segít a leveleknek lehullani a fákról. 

– Mikor szokott felébredni? 

– Az őszi napéjegyenlőség idején – felelte az öreg kobold. – Ez arra a napra esik, amikor a nappal és az éjszaka egyenlő hosszúságú. Ezután az esték egyre hosszabbak lesznek, a nappalok pedig rövidebbek. Ekkor Őszapó felébred, és munkához lát. De azon a napon három koboldgyerek nagy kalamajkát okozott. 

Egy nyári délelőtt Zila, Babót és Finta, a három koboldfiú az erdőt járta. Babót megígérte nekik, hogy elvezeti őket Őszapó kunyhójához, ami az erdő egy olyan zugában épült, ahová a felnőtt koboldok nem vitték el a gyerekeiket. Nem akarták, hogy bárki is megzavarja az apó nyugalmát. Őrkobold szülei révén azonban Babót jól ismerte a rengeteget, így azt is tudta, hol keresse a kis házat. Hamarosan el is jutottak egy nagy fához. Törzse olyan széles volt, hogy hárman sem érték volna körül. Felpillantva meglátták a kunyhót az ágak között. 

 – Ott lakik – mutatott fel Babót, a fekete hajú kobold. Zila, aki a legidősebb és a legcsintalanabb volt közöttük, így szólt: 

 – Másszunk fel, és nézzük meg! 

 – Nem szabad, még a végén felébresztjük! – tiltakozott a mindig óvatos Finta. – Csak az őszi napéjegyenlőség idején szokott felkelni. 

 – Ha felébred, majd visszaalszik – vonta meg a vállát barátja. – Talán féltek? – pillantott a többiekre. Azok nem válaszoltak. Furdalta őket a kíváncsiság, de tartottak is az öreg apótól, aki nagy tiszteletnek örvendett az erdőlakók körében. 

– Ha nem jöttök, akkor egyedül megyek – vetette oda nekik Zila, és elkezdett felkapaszkodni a fára. 

– Várj meg! – kiáltotta Babót, és ő is utána eredt. Finta kelletlenül ugyan, de követte őket. Kifulladva értek fel. A kunyhó tetejét teljesen benőtték a fa ágai. A három koboldfiú az ablakhoz lépett, ahonnan kivehető volt az apró ház belseje. Egy asztal állt a közepén, mellette egy szék. Bal oldalt egy tűzhelyet láttak, jobbra pedig egy nagy ládát. Az ajtóval szemben egy ágy volt, abban aludt Őszapó. 

– Innen nem sok mindent látni. Menjünk be! – javasolta Zila. 

– Nem lehet! – ingatta a fejét a piros sapkás Finta. – Mi lesz, ha felébred? 

– Ellátja a bajunkat! – értett egyet vele Babót. – Csak arról volt szó, hogy megnézzük a kunyhót, arról nem, hogy be is megyünk! 

– Ha csendben maradunk, nem ébred fel – nyugtatgatta barátait Zila. – Még senki sem járt itt közülünk. Képzeljétek, ha ezt a többieknek elmeséljük! Mindenki irigykedni fog ránk. 

Azzal megfordult, és benyitott. Az ajtó nyikorogva kinyílt. A fiúk lábujjhegyen beléptek. Őszapó kockás pizsamában feküdt az ágyban, hosszú, őszes haja eltakarta a párnáját, szakálla a térdéig ért. Idősebb volt, mint bárki, akivel eddig találkoztak. A koboldgyerekek óvatosan körbejárták a szobát. A tűzhelyen egy kormos teáskanna állt, az asztalon egy csésze, az aljában tealevelek. Egy tányérban süteménymorzsák árválkodtak.

A fiúk kíváncsian a láda köré gyűltek. 

– Ugyan, mi lehet benne? – kérdezték egymástól. Zila lassan felnyitotta a tetejét, és lélegzetvisszafojtva föléhajoltak. A faládában régi kacatok hevertek. A legidősebb koboldfiú szeme megakadt valamin. 

– Ez meg mi lehet? – emelte ki. 

– Egy fütyülő barackmag – válaszolta suttogva Babót, miközben ámulva nézte a fekete bőrzsinóron függő, apró tárgyat. 

– Fütyülő micsoda? – nézett rá csodálkozva Zila. Barátja halkan magyarázni kezdett: 

– Barackmagsíp. A mag egyik véget kilyukasztották, kikaparták, és ott fújtak bele. Régen az őrkoboldok használtak ehhez hasonlót. Így figyelmeztették egymást a közeledő veszélyre. 

– Milyen veszélyre? – kérdezte suttogva Finta. 

– Nagy esőre, szélviharra, váratlan havazásra – Babót az ágy felé nézett. Őszapó szerencsére még aludt. – Ezen viszont egy kör alakú jelzés van – érintette meg a fütyülőt. – Nem tudom, mit jelenthet. Az őrkoboldokén semmi sincs. Ez biztos Őszapó sípja, amit az őszi napéjegyenlőség idején fúj meg. 

– Próbáljuk ki – javasolta Zila. 

– Nem szabad! Fel akarod ébreszteni? – nézett riadtan az apó felé Finta. – És ha történik valami, amikor belefújsz? 

– Ez csak egy apró síp, teljesen ártalmatlan. Biztos, hogy a hangja sem nagy. De tudjátok mit? Menjünk ki a kunyhóból, akkor biztos, hogy az apó nem fogja meghallani – indult el a koboldfiú az ajtó felé. Kiérve megállt, és a szájához emelte a barackmagsípot. Belefújt, de nem történt semmi. Csodálkozva nézett Babótra, aki értetlenül vonogatta a vállát. Zila már újra próbálkozni akart, amikor rövid, de annál harsányabb hang hallatszott a sípból. A fiúk a kunyhó felé néztek, de úgy tűnt, Őszapó nem ébredt fel. 

Ekkor a távolban furcsa zaj támadt, mintegy válaszul a síp jelzésére. Először halkan, majd egyre erősödve közeledett a vészjósló morgás. Az ég elborult, a Napot hatalmas felhők takarták el. A kezdeti gyenge szél egyre erősebben fújt, a fák ágai pedig jobbra-balra hajladoztak. Nagy szélvihar kerekedett. Néhány faág letört, a levelek pedig elkezdtek lehullani. Hamarosan jégeső verte a fákat és a kunyhó tetejét. A fiúk akkor rémültek csak meg igazán, amikor azt látták, hogy a szél kisebb madárfészkeket sodor el. A madárszülők tehetetlenül figyelték, hogy mi történik. Ekkor kivágódott az ajtó. A három fiú összerezzent. 

– Mit kerestek itt? – szólalt meg a kunyhóból kilépő Őszapó. – Mi ez a szélvihar? Miért hullanak a levelek? Még nincs itt az ősz, nem jött el az ideje! Ekkor meglátta Zila kezében az apró, barna barackmagot. 

– Megfújtátok a sípomat? – dörrent rájuk mérgesen. 

A jóbarátok riadtan néztek össze: ekkor jöttek rá, hogy mi történt. Megfújták a fütyülőt, és annak hangjától elkezdtek lehullani a falevelek, noha még csak nyár közepe volt. Sőt, hatalmas vihar is kerekedett. Tudták, ha ez így folytatódik tovább, nem marad levél a fákon. Nem lesz, ami megvédje az erdő lakóit a tűző napsütéstől és az esőtől. 

 – Kérjük, segítsen! – nézett rá Finta. – Még nem jött el az ideje a levelek hullásának! A fészkeket is lefújja a szél. Mi lesz a fiókákkal? 

– Erre akkor kellett volna gondolnotok, amikor elvettétek a sípomat! Ha idegenek használják, nemcsak a levelek hullanak le, de hatalmas vihar is kerekedik. 

– Nem akartunk semmi rosszat – szólalt meg ekkor Babót is. 

– Még hogy nem akartatok! – dörmögte az öreg apó. – Azért költöztem az erdőnek ebbe a szegletébe, hogy senki se zavarjon, és a sípot is biztonságban tudjam. Látjátok, mi történik miattatok? 

A koboldfiúk riadt néztek körbe, miközben szorosan egymásba kapaszkodtak. A vihar egyre jobban tombolt. Őszapó ekkor elvette a barackmagsípot Zilától, és belefújt. Először nem történt semmi, majd felhangzott a már korábban is hallott rövid, ám harsány hang. Rövidesen a szél ereje csökkenni kezdett. Elcsendesült minden, ám a talajon letört faágak, zöld levelek és üres madárfészkek hevertek. Őszapó odalépett a koboldgyerekekhez, és a fülüknél fogva megragadta egyiket a másik után. Odapenderítette őket a kunyhó túlsó oldalához, ahonnan egy kötelet eresztett le. 

– Miért húzta meg úgy a fülünket? – méltatlankodott Zila. – Nagyon fáj! 

– Ez semmi ahhoz képest, amit majd később kaptok! – mérgelődött az apó. – Ha még egyszer a kunyhómhoz jöttök, én magam fogok belefújni a sípba, hogy az összes levél lehulljon idő előtt! Itt lemászhattok – mutatott a vaskos kötélre, majd visszament a kunyhóba. Nagy dörrenéssel csapódott be mögötte az ajtó. 

– Még mindig sajog a fülem! – panaszkodott a többieknek Babót, miután leértek a földre. Fürgén szedték a lábukat, hogy minél messzebb kerüljenek onnan. Útközben több kidőlt fát is láttak, és mindenütt avarmanók próbálták meg a váratlanul lehullott leveleket összesöpörni. 

– Ti meg hol jártatok? – nézett a koboldfiúkra egy tündér, amikor végre hazaértek. – Mi történt a fületekkel? 

Zila, Babót és Finta ijedten szaladtak egy vízzel teli dézsához. Belenéztek, és nem hittek a szemüknek: mindhármójuk füle csúcsos lett. Tudták, ez Őszapó műve volt. Egyre többen gyűltek össze körülöttük. Mindenki a szélviharról beszélt, az avarmanók seprűkkel a kezükben jöttek-mentek. Hamarosan felbukkantak a koboldgyerekek szülei is. 

– Miért lett ilyen a fületek? – lépett oda hozzájuk Zila mamája. 

Azok hárman szemlesütve álltak ott. Végül Finta szólalt meg: 

– Felmásztunk Őszapó kunyhójához, ahol megtaláltuk a sípját – vallotta be. Mindenki döbbenten nézett rájuk. A koboldfiú folytatni akarta mondókáját, de Bölöjte, az egyik avarmanó közbevágott: 

– A barackmagsípot! Remélem, nem fújtátok meg! – kiáltotta. Zila, Babót és Finta hallgatása azonban mindent elárult. 

– Megtettétek! – értett meg mindent egy idős tündér. 

– Akkor ezért kezdtek el nyár közepén hirtelen lehullani a levelek! Ez történik, ha idegenek fújják meg Őszapó füttyentő barackmagját – tette hozzá egy sántikáló avarmanó. Az összegyűltek mérgesen állták körbe a három barátot, akik már nagyon bánták, amit tettek. 

– A vita most már nem segít – szólt közbe ekkor egy idősebb koboldasszonyság. – Ráadásul megkapták a büntetésüket. Úgy néz ki, a fülük csúcsos marad örökre. 

– De a levelek összesöprése akkor is ránk vár! – panaszkodott egy avarmanó. – A lehullott madárfészkeket is vissza kell tennünk, és megkeresnünk a kiesett fiókákat. 

– Mi is segítünk – javasolta egy kobold, – a galibát a mi gyerekeink okozták. De remélem, mindenki tanult az esetből – nézett végig az egybegyűlteken. 

– Így történt, hogy aznap délután mindenki faleveleket söpört, és madárfészkeket javított, avarmanók és koboldok egyaránt. Ám a két nép elkezdte bosszantani egymást, az azóta született koboldoknak pedig csúcsos a füle. Ez emlékeztet bennünket arra, ami réges-régen történt – fejezte be a történetet Ilek apó. – De a legfontosabb az, hogy békességben éljünk egymás mellett, civakodás nélkül. 

Pentele lassan felállt, hogy folytassa a söprést. Haramia nagyot sóhajtott, és felkapott egy másik seprűt, hogy segítsen. Ilek apó elővette mellénye zsebéből a pipáját, meggyújtotta, és pöfékelni kezdett. 

– Remélem, ez hamarosan így is lesz – mormolta.

©Ferenczi Szilvia, Bakai Kitti