A pormanó újabb kalandjai 1. fejezet

A háttérben már készülnek a pormanó második kötetének illusztrációi. Addig is az elkövetkezendő hetekben megosztom veletek a mese első néhány fejezetét. (Figyelem: ez nem a végső változat. A könyvben nem pontosan ez fog megjelenni.)

1. fejezet

Hűvös márciusi hajnalra ébredt a környék. Néhány korán kelő autóbuszsofőrt és éhes verebet leszámítva szinte az egész város aludt még. A lakótelep mögött megbúvó utca sarkán egy barackszínű ház állt, amelynek kertre néző szobájában egy kilencéves fiú, Vili aludt. Nem volt egyedül. Párnáján két apró alakkal osztozkodott: egy rózsaszín, borzas szőrű manó és egy kicsi, fekete seprű feküdt mellette. A bozontos lény – aki nem volt más, mint egy pormanó – még mindig lehunyt szemmel oldalra fordult, és koszos lábát feldobta a fiú arcára. Az erre nagyot ásított, és felébredt. Azonnal elfintorodott, ahogy észrevette az apró, piszkos talpat. Lesöpörte magáról, és kiugrott az ágyból. Átlépett néhány, a szőnyegen heverő játékon, és kinyitotta az ablakot. Rögtön megborzongott a kora reggeli hidegtől. Már majdnem visszafeküdt, amikor furcsa zajra lett figyelmes kintről, ezért kíváncsian kihajolt az ablakon. 

A ház falán futó ereszben valaki lefelé száguldott, de olyan gyorsan, hogy időnként beverte magát a csőbe, és ilyenkor dühösen felkiáltott. Amikor végül földet ért, kidugta csizmás lábát az eresz alján, kinyomta magát, és felegyenesedett. Alig egy arasznyi magas, furcsa kinézetű alak volt. Drapp pulóvert, bőrből készült mellényt és fekete farmernadrágot viselt. Vili figyelte, ahogy óvatosan kiles cowboykalapja karimája alól, majd elfut az ablak alá. Ott feldobta a lasszóját, felkapaszkodott, és hamarosan már a párkányon állt. 

– Ereszlakó! – köszöntötte a fiú örömmel, miközben arrébb húzódott, hogy barátja be tudjon ugrani a szobába.

– Szép jó reggelt! – biccentett a cowboykalapos.

– Még csak hajnal van – hallották meg ekkor a pormanó álmos hangját az ágy felől. 

Vili hátrafordult. Az elmúlt napokban sok mindenen keresztülment, de a legfontosabb ezek közül az volt, hogy megismerte házuk három, titokzatos lakóját. Összetalálkozott a piszkosfehér pormanóval, aki a málnalének köszönhetően –  ami nemrég ráömlött és beszínezte a bundáját –  úgy nézett ki, mint egy darabka kilapított, rózsaszínű vattacukor. A pamacs dolga volt a házban, hogy összekoszolja a szobákat, valamint porral szórja be a padlót és a polcokat. A fiú ismeretséget kötött a kormos kéményseprűvel is, aki egy fekete üvegmosó kefére emlékeztetett, és a kéményt tartotta tisztán. 

A harmadik manó, aki az imént az ablakon keresztül érkezett, nem volt más, mint a vadnyugati külsejű ereszlakó, aki a ház ereszében élt, és onnan dobálta ki az elszáradt faleveleket. A cowboykalapos most letelepedett az íróasztalra, ahol hosszú lasszóját tekerte össze.

Vili vetett egy pillantást az órára: alig múlt hat. Már éppen vissza akart feküdni, amikor észrevette, hogy a pormanó időközben bemászott az ágy alá. A fiú azt hitte, barátja tovább fog aludni, de tévedett. A pormanó éktelenül hamis dalolászásba kezdett, bár az ének dallama ismerősnek tűnt. Vili gyorsan befogta a fülét, és a kéménylakóra bámult, aki boldogan csatlakozott a szőrgombóchoz:

– Cifra palota, zöld az ablaka...

A fiú hitetlenkedve rázta a fejét:

– Ezt meg kitől tanultátok?

A kormos lény rámutatott az ereszlakóra, de eközben egy pillanatra sem hagyta abba a dalolást.

 – Az iskolában hallottam tegnap, amikor ott ragadtunk, hogy megkeressük a pormanót és a seprűt – vont vállat a cowboykalapos. – Megtanítottam a többieknek hazafelé jövet.

– Hagyjátok abba! – kérte őket Vili.

– Miért? – dugta ki a pormanó a fejét az ágy alól.

– Mert rossz hallgatni. Korán van, jó lenne még aludni. Anyáék is felébredhetnek.

– Ti sem énekeltetek valami csodásan az órán – vágott vissza az ereszlakó. A fiú tovább ellenkezett, de a többiek teli torokból folytatták. A cowboykalapos felállt, és büszkén vezényelni kezdte a kéttagú kórust.

– Akik jól akarnak énekelni, a zuhany alá állnak – vetett véget a hangzavarnak Vili.

– Miért? – tekintett rá gyanakodva a ragacsos bundájú pormanó.

– Mert attól szebb lesz a hangjuk – nyitotta ki a fiú a szekrényt, hogy ruhát keressen magának. Nem mert ránézni a többiekre, nehogy a többiek az arckifejezését látva rájöjjenek arra, hogy  füllentett. A zuhanytól természetesen senkinek sem lesz jobb a hangja, de Vili úgy döntött, kockáztat. Hátha elhiszik, amit mondott, és megszabadul ettől a nyivákoló kórustól. Ha pedig a pormanó véletlenül megnyitja a csapot, akkor végre megfürdik, és ráadásul tiszta is lesz.

– Rendben. De ha véletlenül vizes leszek és megfázom, ne hibáztassatok! Hajszárítás pedig kizárva! – emelte fel pormanó tiltakozón a kezét. Vili megadóan legyintett: neki csak az számított, hogy a barátjáról lejöjjön az a ragacsos lötty. 

– Boldogultok egyedül? – kérdezte két cimboráját, de a kéményseprű már húzta is maga után a pamacsot. Az ereszlakó vigyorogva nézett utánuk. Amikor becsukódott az ajtó, elismerően kacsintott Vilire:

–  Ügyesen behúztad őket a csőbe! 

***

A tágas fürdőszoba ablaka szerencsére elég fényt engedett be ahhoz, hogy látni lehessen már ezekben a korai órákban is. Miután beléptek a nyitva felejtett ajtón, a pormanó kérdőn meredt a seprűre:

– Most hogyan tovább?

– A zuhany túl veszélyes – mutatott a kéménylakó a tusolóra. A szőrgombóc egyetértően bólintott.

– Remélem, nem a WC-re gondoltál – aggodalmaskodott. Társa megrázta a fejét:

– Irány a mosdókagyló! Ugorj a hátamra!

Rövid mászás következett, majd hamarosan a kagyló szélén egyensúlyoztak.

– Remélem, nem esek bele – méregette a lefolyót a pormanó.

– Nem fogsz, rács védi – nyugtatta meg a seprű, majd a perem mentén óvatosan a csaphoz araszolt. Szőrös barátja még mindig tétován álldogált.

– Most énekelünk, vagy a lefolyókról diskurálunk? – türelmetlenkedett a kéménylakó.

– Éneklünk – bólintott a manó. A seprű megmarkolta a csapot, és a következő pillanatban onnan lógott fejjel lefelé. Leugrott, majd a kagyló aljában felállt.

– Fogalmam sincs, ez hogy fog segíteni a hangunkon – mormogta tanácstalanul, miközben a csapot nézegette.

– Én hogy másszak le? – bosszankodott a pormanó. – Szerinted tornászbajnok vagyok?

–  Csússz le! Úgy a legegyszerűbb.

– Akkor kapj el! – A szőrgombóc a következő pillanatban már iramodott is lefelé. Sikeresen elgázolta barátját, így hamarosan egymáson elterülve feküdtek a kagyló aljában. A pormanó gyorsan felült.

– Nem akarok sok időt itt tölteni, még a végén vizes leszek. Szerintem vágjuk bele minél hamarabb! 

Hamarosan az egész fürdőszoba a ,,Cifra palotától'' visszhangzott.

– Érzel valami javulást? – érdeklődött néhány perc múlva a seprű.

– Szerintem ugyanolyan remekül éneklünk, mint a szobában – felelte magabiztosan a szőrgombóc. Barátja nem tűnt ennyire elégedettnek.

– Lehet, hogy meg kellene nyitni? – töprengett a csapra mutatva.

– Azt akarod, hogy vizesek legyünk? – háborodott fel a pormanó. – És tiszták?! 

– Nem ártana! – hallottak meg ekkor egy ismeretlen, vékony hangot a fejük felett. Mire megnézhették volna, ki az, hideg vízsugár folyt a nyakukba.

– Cifra manócska, vizes a nyaka – énekelte gúnyosan az a valaki, miközben még jobban megnyitotta a csapot, majd szélsebesen eliszkolt. A két barát döbbenten álldogált a kagylóban. Mire a kéménylakó felhúzta magát, és elzárta a vizet, az ismeretlen már sehol sem volt. 

– Ez meg ki lehetett? – didergett a csapzott bundájú pormanó.
– Fogalmam sincs – tárta szét a karját a seprű, miközben a bundájából csöpögő víz fekete csíkokat rajzolt a mosdókagylóra.

2. fejezet)