A pormanó és a Mikulás

(https://pixabay.com/hu/mikulás-karácsony-motívum-ábra-2886624/)

Éjfél körül járhatott. A kora decemberi hidegben két, arasznyi méretű lény üldögélt egy kertes ház kéményének tetején. A fekete bundás élvezettel próbálta meg elkapni a lefelé hulló hópelyheket, míg piszkosfehér társa egyre morcosabban tekintgetett körbe-körbe. 

–̶ Semmit sem látok – morogta. – Szerintem nem is fog eljönni. 

̶– Eddig még mindig eljött – nyugtatta meg a fekete színű alak. – Ma sem lesz másképp. De sok a dolga – tette hozzá.

– Azt sem tudom, hogy néz ki – folytatta világosszürke barátja a panaszkodást.

– Nagyon-nagyon öreg, ősz a haja, a szakálla, és piros ruhát visel. Nem lehet eltéveszteni. Ráadásul az ablakon át jön be a házba.

A szürkésfehér alak – aki egyre csak az utakat és a járdákat fürkészte odafentről – egy pormanó volt. Úgy nézett ki, mint egy vattapamacsból és vattacukorból összegyúrt gombóc. Ebben a házban élt és a feladata – akárcsak a többi pormanónak a világon – az volt, hogy bepiszkolja a kitakarított szobákat. Mellette a kéményseprű ült, aki egy feketére festett üvegmosó kefére hasonlított. Vékony teste volt, két karja és lába, valamint egy bundás farkincája. Ő az időnként idelátogató kéményseprőnek segített.

A pormanó kételkedve pillantott barátjára, majd megvonta a vállát.

 – Lehet, hogy igazad van, és eljön. De képtelen vagyok tovább fagyoskodni. Menjünk vissza Vili szobájába, majd ott megvárjuk. 

Vili a házban élő, kilenc éves fiú volt, jó barátjuk. Biztosak lehettek benne, hogy nem bánná, ha ott várakoznak. 

A kormos kéménylakó beleegyezően bólintott. Felállt, és megrázta a bundáját, hogy megszabaduljon a hótól. A hátára vette a pormanót, aki erősen átölelte. Visszaereszkedtek a kémény belsejébe. A seprű felkapcsolta a fejére erősített kis lámpát, és megmarkolta a kéménykürtőhöz rögzített, feltekert lasszót. A következő pillanatban – a kötélbe kapaszkodva – már ugrottak is. Rövid száguldás után a kémény aljában lengedeztek fejjel lefelé.

 – Itt mindjárt kellemesebb az idő – szólalt meg a manó, miután lemászott barátja hátáról. – Egyvalamit mégsem értek – állította meg a lasszó himbálózását. – Hogy fogok ajándékot kapni, ha nincs is csizmám? De még egy fél pár cipőm sem?

– Csizma? – csodálkozott a seprű. – Minek az neked?

– Vili azt takarította ma délután. Kell kitenni az ablakba, és abba kerül az ajándék.

– Lehet, hogy így van – vont vállat a barátja, miközben meggyújtott egy apró bányászlámpást. A fény megvilágította a kémény belsejét. – De tőlem még soha senki nem kért cipőt – válaszolta a seprű. – Amúgy sem az számít.

– Hanem mi? – kíváncsiskodott a manó.

– Az, hogy jól viselkedtél-e.

– Mi köze a jó viselkedésnek az ajándékokhoz? – méregette gyanakodva a szőrgombóc a kéménylakót. 

– Akkor kapsz ajándékot, ha jó voltál – hangzott a felelet. – Ellenkező esetben csak virgács jár.

A manó nem szólt semmit, csak felfújta a bundáját. Megpróbált visszagondolni arra, hogy hogyan töltötte az elmúlt esztendőt. Jól viselkedtem? Vagy rosszul? Biztosan jól, nyugtatgatta magát. De mi lehet az a virgács, morfondírozott. Már éppen kérdezősködni akart, amikor furcsa zajt hallott odafentről. Valaki azon ügyeskedett, hogy bepréselje magát a kéménybe. 

A seprű is felpillantott. Néhány másodpercnyi habozás után megkapaszkodott a kémény falában, és elkezdett felfelé mászni, de csak egy pár fekete csizmát látott lefelé lógni. Nyöszörgő hang és tompa, biztató kiáltások szűrődtek be odakintről. Mintha a kiabálók mindenáron be szerették volna nyomni a kéménybe a csizmás alakot. De úgy tűnt, az ismeretlen megakadt. Ekkor valaki számolni kezdett: 

– Egy, két, öt!

Az idegen végre átjutott a kémény felső nyílásán, és zuhanni kezdett lefelé, magával sodorva a seprűt is. 

Rövid idő múlva köhögés és krákogás hallatszott, majd az egészet egy hatalmas tüsszentés zárta. A pormanó csodálkozva nézett fel. Egy piros ruhás, ősz hajú, nagy szakállú férfi üldögélt vele szemben. Hirtelen egy hatalmas puttony zuhant az ismeretlen fejére, mire az a váratlan súlytól oldalra dőlt. 

A manó döbbenten méregette a jövevényt, amíg a levegőben szálló korom lassan leülepedett. Fogalma sem volt, mit tegyen: lapuljon meg vagy inkább tudja meg, ki ez az alak. De mielőtt bármit is tehetett volna, az idegen kinyitotta a szemét, és egyenesen a szőrgombócra pillantott.

– Szép jó estét! – köszönt oda vidáman a még mindig szótlan pormanónak, majd felült, maga mellé dobva a puttonyt. Felállt, leporolta piros ruháját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte az arcát. 

A manó végigmérte. Pontosan úgy nézett ki, ahogy a kéményseprű leírta: ősz volt a haja, a szakálla, és piros ruhát viselt. De a kéményen át jött, nem az ablakon. A nadrágjáról pedig egy apró, fekete bundás alak lógott lefelé.

– A barátom! – kiáltott fel a szőrgombóc. – A ruhádon lóg.

A piros ruhás férfi óvatosan a tenyerébe vette a kormos lényt.

– Kéményseprű! – szólalt meg vidáman. – Milyen régen nem találkoztunk!

A kéménylakó lassan felült.

– Mikulás! Tudhattam volna! Jó újra látni téged!

– Örülök, hogy nem lapítottalak össze. Kár lett volna – vizsgálgatta a Mikulás.

– Minden rendben, bár egy kicsit váratlanul ért a találkozás – felelte a seprű. – Hogyhogy nem az ablakon át jöttél, ahogy szoktál? Beragadt? – kérdezte. – Hol vannak a többiek?

Mielőtt a Mikulás bármit is válaszolhatott volna, újabb hangok szűrődtek le odafentről.

– Álljunk félre! – kiáltotta, de már csak arra maradt ideje, hogy a seprűt a pormanó mellé lökje. A következő pillanatban valaki egyenesen ráesett. 

– Baltazár! – állt fel a Mikulás méltatlankodva. – Nem tudsz vigyázni?

A manó csodálkozva nézett a koromfelhőből előbukkanó lényre. Még soha nem látott hozzá hasonlót. A teremtményt fekete szőr borította, a fején két szarv ékeskedett, a hátsóján pedig egy hosszú, bojtos farok lógott. A furcsa alak felállt, majd óvatosan megrázott egy kis méretű dobozt, amelyből sistergő hang hallatszott.

– Bendegúz, itt Baltazár, hallasz? Vétel – szólt bele. A Mikulás dörmögve ragadta meg a készüléket.

– Még hogy vétel! – csattant fel. – Bendegúz, azonnal gyere le hozzánk! – kiáltotta az adóvevőbe, majd Baltazár kezébe nyomta azt. A földön ücsörgő két baráthoz fordult:

– Minden rendben? – kérdezte. A pormanó bólintott.

– Miért a kéményen át jöttetek? Nem valami széles a kéménykürtő – méregette a seprű a Mikulás kidomborodó hasát. Az mérgelődve tekintett Baltazárra, és már éppen válaszolni akart, amikor süvítő hangot hallottak odafentről. Mindenki azonnal a kémény falához lapult. A következő pillanatban egy újabb figura állt meg mellettük, fejjel lefelé lógva a lasszón. Megtévesztésig hasonlított Baltazárhoz.

– Ez nagyszerű volt! – kiáltotta vidáman az újonnan érkezett, miközben leugrott a többiek mellé. – Máskor is a kéményen át jövünk! Sokkal izgalmasabb, mint az ablak.

– Majd adok én neked izgalmakat, Bendegúz! – dörmögte a Mikulás, miközben újra leporolta a ruháját. – Már így is késésben vagyunk.

– Miért nem az ablakon át jöttetek? – próbálkozott ismét a seprű.

– Úgy gondoltuk, nem árt, ha a Mikulás gyakorol egy kicsit – magyarázta Baltazár. – Tudod, csak ebben az országban jön december hatodika éjjelén a gyerekekhez. Ráadásul az ablakon keresztül. Máshová karácsonykor megy, a kandallón át.

– Akkor nem vagyunk ott, hogy segítsünk neki, ha esetleg beszorul – vágott a szavába Bendegúz. – Ezért eszünkbe jutott, hogy nem ártana gyakorolni. Ebben a házban nincs kandalló, kémény viszont igen. Elég tágasnak tűnt, de tévedtünk.

– Kár, hogy karácsonykor nem mehetünk veled – sóhajtotta Baltazár csalódottan.

– Szerencsére – morogta a Mikulás. – Rudolffal sokkal egyszerűbb a dolgom.

– El sem tudom képzelni, mit szeretsz azon a szarvason – csóválta a fejét Bendegúz. – Még csak rendes szarva sincs, mint nekünk – tapogatta meg büszkén a sajátját. – Csupán két korhadt faágat visel a fején.

Baltazár egyetértően bólogatott.

– Velünk sokkal izgalmasabb az éjszakád, ismerd el!

A Mikulás a fejét csóválta, majd ismét a seprűhöz fordult:

– Elnézést, hogy felbolygattuk az otthonod. Többet nem fordul elő. 

A kéménylakó csak mosolygott. Mindig örült, ha a Mikulás és a krampuszok meglátogatták. Most a pamacsra mutatott: 

– Ő itt a pormanó – mutatta be egymásnak a barátait. – Ő pedig a Mikulás.

– Örülök, hogy megismerkedtünk – hajolt le a szőrgombóchoz a Mikulás. – A seprűt már régóta ismerem. Végre veled is találkozhattam. Ők itt a krampuszaim – bökött a mögötte ácsorgókra.

– Én vagyok Bendegúz – lépett elő lelkesen az egyik, és rögtön kezet rázott a pormanóval. A nagy lendülettől magát a szőrgombócot is megrázta.

– Engem pedig Baltazárnak hívnak – préselte magát melléjük a szűk helyen a másik krampusz. – Bendegúz az ikertestvérem. Te is itt élsz a kéményben? – kérdezte a rázogatástól még kissé tántorgó manót. – Jó kis hely, nem?

– Fiúk, sok a dolgunk, nincs időnk tovább társalogni – szólt közbe a Mikulás. – Még rengeteg ajándékot kell szétosztanunk. Remélem, nem tört össze semmi – tapogatta meg az ajándékokkal teli zsákot. Már éppen indulni akart a kéményajtó felé, amikor furcsa neszt hallott. Oda sem nézve megkérdezte:

– Bendegúz! Mi az, amit eszel?

– Izé, semmit – hangzott a nyugtalan válasz.

– Biztos vagy benne, hogy semmi sincs a szádban?

A krampusz nagyot nyelt, majd megkönnyebbülten folytatta:

– Tényleg nincs.

A Mikulás most a pormanóra nézett:

– Te mit gondolsz?

– WC-súrolókefe legyek, ha nem csokis, pörkölt mandulát rágcsált valaki az előbb – pillantott a szőrgombóc a Mikulásra. Az elégedetten bólintott.

– Én is így gondoltam, de szerettem volna biztos lenni benne.

Hátrafordult, és mérgesen a krampuszra szegezte a tekintetét.

– Halljuk, honnan szerezted?

– Öööö...hát, az előbb...nem is olyan régen...réges-régen...ott hevert a padlón...valahol ...

– Mi a neve? – kérdezte a Mikulás, miközben egy lapos tárgyat húzott elő a kabátja belső zsebéből.

– Nem néztem meg a zacskót – vonta meg a vállát Bendegúz. 

– A gyerek nevét kérdeztem, akinek a szobájából elcsented a mandulát – vonta össze a szemöldökét a Mikulás.

– Kinga – próbált meg visszaemlékezni a krampusz. – Jutas Kinga. 

A Mikulás felemelte a lapos tárgyat. Megnyomta, majd böngészni kezdett egy felvillanó képernyőt.

– Jutas Kinga – keresgélt tovább. – Utcanév?

– Valamilyen bokor. Vagy virág – gondolkodott hangosan Bendegúz. 

– Gyöngyvirág – bólintott a Mikulás, amikor megtalálta a lány nevét. Kis ideig még a képernyőn matatott, majd lenézett a pormanóra, aki őt bámulta. 

– Ez egy tablet – magyarázta a pamacsnak. – Az eszem már nem a régi, és muszáj feljegyeznem, hogy jövőre Jutas Kingának két csomag csokis, pörkölt mandulát kell vinnünk. Most nincs időnk visszafordulni. Ez elő ne forduljon még egyszer, mert hátrakötöm a sarkad a bojtos farkaddal! – szólt rá a krampuszra, aki szégyenkezve sütötte le a szemét. A Mikulás eltette a tabletet, majd így szólt:

– Indulás! Irány Vili szobája – azzal lehajolt, és kipréselte magát a kéményajtón. A pormanó csodálkozva bámult utána. El sem tudta képzelni, hogy hogy ment ez a Mikulásnak ilyen könnyen, amikor a kémény teteje majdnem kifogott rajta. A seprű oldalba bökte:

– A Mikulás sok mindenhez ért ám, amiről nekünk fogalmunk sincs.

– Gyerünk, szőrös kis barátaim, hópelyhecske és szurtoska – sürgette őket egy hang közvetlenül mögöttük. A manó hátrafordult: a szélesen vigyorgó Baltazár állt ott, és az ajándékos zsákot markolászta. 

Mindenki a Mikulás nyomába eredt. A krampuszok álmélkodva néztek körül a feldíszített házban.

– Ugye, mondtam, hogy izgalmasabb a kéményen át – súgta hátra Baltazár. – Végre mi is bejutottunk a házba. Máskor csak bedobjuk az ajándékot az ablakon át, és már itt sem vagyunk. 

– És hol a süti? – kérdezte Bendegúz.

– Milyen süti? – csodálkozott a testvére.

– Azt hallottam, hogy a gyerekek sütit tesznek ki egy tányérba a Mikulásnak – állt meg Bendegúz, – cserébe az ajándékokért.

– Az karácsonykor szokott lenni – legyintett csalódottan a másik krampusz. – Mit gondolsz, miért nem akarja Rudolf, hogy velük menjünk? – nézett sokat sejtetően a testvérére. Bendegúz csalódottan fújtatott:

– És én már egy kis csokis mandula miatt is kikapok? 

Baltazár tehetetlenül vonta meg a vállát. Vili szobájába érve mindenki elhallgatott. A Mikulás kinyitotta a zsákját. Egy ideig keresgélt benne, majd előhúzta az ajándékot, és beletette a csizmába. Elégedetten bólintott, de ekkor egy tompa puffanást hallott a könyvespolc felől. Miután meggyőződött arról, hogy Vili nem ébredt fel, megfordult. Bendegúz éppen a polcnál álldogált, ahonnan egy játék repülőgépet vert le.

– Azzal a járgánnyal nekem sincs szerencsém – suttogta együttérzően a pormanó. A Mikulás a fejét csóválta, majd halkan kinyitotta az ablakot.

– Mozgás kifelé! – szólt rá halkan a krampuszokra. – Ne is gondoljatok arra, hogy a kéményen keresztül megyünk vissza!

Az ikrek csalódottan engedelmeskedtek. Intettek a manónak és a seprűnek, majd kimásztak. A Mikulás felemelte a szőnyegen ácsorgó két barátot, és az ablak belső párkányára tette őket.

– Ez a tiétek – adott nekik egy-egy marék szaloncukrot, majd két karikát vett elő. A fehéret a seprű, a rózsaszínűt pedig a pormanó fejébe nyomta.

– Habkarika – lelkendezett a kéménylakó. – A kedvenc karácsonyi csemegém! 

A Mikulás búcsúzóul kezet rázott velük, majd kiadta a zsákot a kertben várakozó krampuszoknak. Kimászott az ablakon, és leugrott az egyre vastagodó hótakaróra.

– Akkor jövőre ugyanitt! – intett a szőrgombócnak és a seprűnek, majd kívülről becsukta az ablakot, ami furcsa módon azonnal bezáródott, mintha senki sem nyitotta volna ki. 

A még mindig hulló hó lassan eltüntette a Mikulás és a krampuszok nyomait a kertben. De a kéményajtót és a Vili szobáját összekötő folyosót végig koromfoltok borították.