2014. december 3., szerda

Elárulom, hogyan találkozott a pormanó a krampuszokkal. :)


(forrás: leyf.org.uk)


PORMANÓ ÉS A MIKULÁS


Késő este volt. A kora decemberi hidegben két, arasznyi méretű lény üldögélt az egyik kertes ház kéményének tetején. A fekete bundás élvezettel próbálta meg elkapni a lassan lefelé hulló hópelyheket, míg piszkosfehér társa egyre morcosabban tekintgetett körbe-körbe. Egyre csak az utakat és a járdákat fürkészte a távolban, de minden kihaltnak tűnt.
 Semmit sem látok – morogta. – Szerintem nem is fog eljönni. 
 Eddig még mindig eljött – nyugtatta meg a fekete színű alak. – Ma sem lesz másképp. De sok a dolga – tette hozzá magyarázatképpen.
– Azt sem tudom, hogy néz ki – folytatta világosszürke társa a panaszkodást.
– Nagyon-nagyon öreg, ősz a haja és a szakálla, valamint piros ruhát visel. Nem lehet eltéveszteni. Ráadásul az ablakon át jön be a házba, mert nem szereti az ajtót használni.
A szürkésfehér alak még egyszer körülnézett, miközben erősen megkapaszkodott a kéményben. A lény egy pormanó volt, és csak nagyon ritkán merészkedett ki a tetőre. Úgy nézett ki, mint egy vattapamacsból és vattacukorból álló gombóc. Szőrszálai össze-vissza meredeztek, bár a hópelyhek már kezdték átnedvesíteni a bundáját. Itt élt, ebben a házban, és feladata – mint minden pormanónak – az volt, hogy bepiszkolja a már kitakarított szobákat. Mellette egy fekete bundás kéményseprű ült, aki – nevéből adódóan – a kéményben élt, és az időnként idelátogató kéményseprőnek segített. Kicsit magasabbnak tűnt, mint a pormanó, és egy feketére festett üvegmosó kefére hasonlított. Vékony teste volt, két fekete karja, két apró lába és bundás farkincája. Mint két jóbarát, most együtt üldögéltek a kémény tetején. 

2014. szeptember 11., csütörtök

Őszapó

(Illusztráció: Bakai Kitti) 

Kora őszi délután volt. Jókedvű fütyörészés hallatszott az egyik erdei ösvény felől, ahol egy barna kabátos kis lény söprögette a lehullott faleveleket. Pentele volt az, egy avarmanó. A fák ágain a levelek különböző színekben pompáztak, a lehullottak pedig avartakaróként terültek el a földön. Az avarmanók ezeket söpörték össze, és ők segítettek az erdőben élő kisebb állatoknak is. 
Mihez is kezdenének nélkülünk, düllesztette ki büszkén a mellét Pentele. A mellette magasodó fán csüngő egyik gesztenye azonban ekkor ráesett a fejére, amit nem védett meg fűzöld kalapja sem. 
 – Aúúú! – dörzsölgette a manó a fejét, miközben dühösen nézett felfelé. – Azt várhatod, hogy majd elsöprök körülötted! 
 – Te is tudod, hogy nem a fa volt a hibás! – kiáltotta ekkor valaki. A következő pillanatban egy fekete álarcos alak csúszott le a fáról, magával rántva egy adag levelet, amely a már tisztára söpört ösvényre hullott.
A lény zöld nadrágja azonban beleakadt egy vastag faágba, így most ott himbálózott fejjel lefelé. Az avarmanó, ha bosszús is volt a levelek miatt, rögtön felderült a látványtól. 
– Ede – lépett oda hozzá –, tudod, hogy nem szeretem, ha még több munkát okozol. 
– Jobban kedvelem, ha Haramiának szólítasz – morogta az álarcos. – Egyébként meddig akarod még, hogy itt lógjak? Igazán segíthetnél! 
– Azt hittem, a koboldok hős lovagja le tud mászni egyedül

Keresés ebben a blogban