Interjú Szimonidesz Kovács Hajnalkaval

Legújabb interjúnkban egy festőművész-illusztrátort, Szimonidesz Kovács Hajnalkát faggattuk Susuk Melindával. Kérdeztük az őt ért hatásokról, természetesen a műveiről, és arról is, milyen lehetőségeik vannak azoknak, akik ezt a pályát szeretnék választani maguknak. J

Falun nőttél fel. Ez mennyire befolyásolt, mint képzőművészt? Milyen hatással volt rád a vidéki környezet?

Azt hiszem önmagában nem a falusi vagy városi életmód határozza meg,  hogy vizuálisan hova fejlődik az ember, hanem azok, akik körülvesznek, megtanítanak látni, segítik az esztétikai ízlés kialakulását, és könyvet adnak az ember kezébe.  Másodikos voltam és nagy táskával a hátamon ballagtam unottan az iskolába, amikor az egyik parasztház kapujára támaszkodó öreg bácsi kiszólt nekem az utcára:  „Kislány, szeretsz-e olvasni”? Mondtam, hogy „Szeretnék…” – „Akkor, visszafelé gyere be!”- mondta. A falu kicsi könyvtára volt itt, így kezdődött az olvasás szeretete és a mesék szeretete.

Soha nem éltem városban, ezért nem is tudom, mit veszítettem vagy nyertem. Valószínűleg sokkal több lehetőségem lett volna megmutatni magam, és lehetséges, hogy egészen más utat járok be. Ettől függetlenül a vidéki környezet sok segítséget nyújt a dolgok nyugodt szemlélésére,  természeti környezet közvetlen megfigyelésére és a vizualitást erőteljesebben közvetíti, ami elsősorban, mint festőt folyamatosan  inspirál.

Festőművész vagy. Milyen technikával festesz? Mik a kedvenc témáid?

Olajjal festek, csak a meseillusztrációkat készítem akvarellel. Mivel a Duna-part mellett nőttem fel, valószínűleg ez is hozzá járult ahhoz, hogy leginkább szeretem festeni a vizet és mindent, ami ehhez kapcsolódik.

Hogy kezdtél el illusztrálni? Mi volt az első illusztrációd?

Nem tudom, hogyan kezdtem. Mindig rajzoltam,  mindenhova. Valójában mindig illusztráltam valamit, már gyerekként megkértek, hogy ehhez-ahhoz rajzoljak,  folyamatosan megtaláltak ilyen-olyan rajzolnivalóval, az aktuális élethelyzetekben, éppen aktuális feladatokkal: általános iskolásként faliújságot, kisdobosként naplót, aztán a nyári táborozásokhoz illusztráltam történeteket, segédanyagokat, nemzeti ünnepekhez háttérrajzokat. Az illusztrálás együtt nőtt velem, míg professzionálissá nőtte ki magát.   

Először azonban szobrász szerettem volna lenni, és hallani sem akartam másról, aztán illusztrátornak is készültem valamikor, de végül a festés vált meghatározóbbá az életemben, a célirányos meseillusztrátori szerepem pedig nagyjából egyidős az Aranyvackorral, tehát ebből a szempontból ez nem egy nagy idő (kb. szűk 10 év).

Mennyiben mások a mai és a 20-30 évvel ezelőtti illusztrációk? Hogyan változtak a technikák?

A technika nyilván gyökeresen megváltozott a számítógéppel készült illusztrációk révén, de a teljesen hagyományos kézi rajzolás is ugyanúgy él. Akvarellel festek, tehát mondhatni az én technikám nem változott. A kézi festés nem hasonítható össze a gépmunkával. Egyrészt sokkal-sokkal lassabb és a javítás sem egy kattintás, másrészt teljesen más világ! Nem tudom elképzelni, hogy valaha feladjam a festék tapintásának, szagának, a véletlenszerű összefolyásoknak élményét egy bár kiszámíthatóbb, gyorsabb, de sokkal élettelenebb munkafolyamatért. Számomra a festéknek varázsa, kisugárzása, önálló élete van és ezt az érzést nem tudja nekem megadni a vektor. Azonban a technika alkalmazása már elengedhetetlen bizonyos részfeladatokban, én is segítségül hívom ezeket a programokat és használom is, de egyelőre inkább csak korrekcióval kapcsolatosak (több-kevesebb sikerrel).

Mit szeretsz jobban: ha szabad kezet kapsz vagy ha vannak támpontok az illusztrálásnál?

Úgy gondolom, hogy amikor az embert megkeresik egy illusztrációs felkéréssel, már tudják, hogy miért engem keresnek. Ha nincs ez a bizalom, az kicsit fura. Bár egy-két támpont segítségül szolgál, de ha túl sok a kötöttség, az hátráltat a művészi munkában.

Kritikus vagy önmagaddal? Kiknek a véleményére adsz?

Jellemzően bizonytalan vagyok és túl kritikus magammal szemben, ami akadály. A rajzaimat időnként   megbeszélem két olyan tanárommal, aki a művészeti egyetemen tanított engem anno. Véleményükre sokat adok és természetesen sokat segít is. De amikor nagyon bizonytalan vagyok, végig kérdezgetem a családom is, három gyerekem, elsősorban a lányom, aki most elsőéves egyetemista, ő jó érzékkel tapint rá a lényegre.

Többször jelentkeztél már az ,,Aranyvackor” pályázatra, amelyre írók és illusztrátorok közösen pályáznak. Mi alapján döntöd el, hogy kivel indulsz?

2011-ben, amikor az átváltozás volt a téma, dr. Szabó-Tassi Katával indultam. Az ő szövegéhez készült illusztrációt beválasztották a kiállítási képanyagba. 2013-ban egyik írótársam, Fodor Veronika volt, aki a ,,Csendkirályt” is írta. Akkor egy nagyon kalandos történettel indultunk, és az ,,Aranyvackoron” keresztül ismertük meg egymást. Ő illusztrátort keresett, engem pedig megfogott a meséje. Nem tudtuk, mi sül ki belőle, ez egy véletlen, vagy inkább sorszerű találkozás volt, mert együttműködésünk eredménye pár mesekönyv lett. Az idei ,,Aranyvackoron” szintén vele indultam, és Pusztai Ilonával, aki szintén illusztrátort keresett a meséjéhez. Közös munkánkat mindkét esetben siker koronázta, hiszen egyikből díj született, másikból könyv lesz. Természetesen olyan mesével nem indulnék, ami nagyon idegen nekem és nem tudom beleélni magam a mese hangulatába. Abból lesz kerek egész, ha a mese megtalálja a maga rajzolóját.

Az idei ,,Aranyvackoron” megnyerted a Scolar Kiadó különdíját a ,,Csendkirály” c. meséhez készített illusztrációddal, amely a holokauszt emlékére készült. Ez nem egy megszokott téma a meséknél. Mennyire nehéz volt megrajzolni?

A díjnak nagyon örültem, s mivel nagyon bizonytalan vagyok sokszor a rajzaimat illetően, megerősített és új célokra sarkallt. Remélem, lesz általa továbblépési lehetőségem.

A ,,Csendkirály” című mesét Fodor Veronika írta, aki történész, jelenleg a Hadtörténeti Könyvtárban dolgozik. Egyrészt az ,,Aranyvackor” témaválasztása rázós ügyek témakörben került kiírásra, és azt hiszem, a holokauszt igazán „rázós ügy”.

A fájdalmas és borongós témák egyébként is közel állnak hozzám, ebből a szempontból nagyon izgatott a feladat megvalósítása. Amikor belekezdtem, kiderült, hogy nemcsak rázós, de számomra is nehéz „ügy” lesz, és kicsit félelmetes is, mert több dolognak kellett érvényesülnie, és egy igazi kihívással álltam szemben. Első momentumként elkezdtem háborús anyagokat olvasni és összegyűjteni a koncentrációs táborokban készült fotókat, hogy ráhangolódjam a feladatra, aztán ezt a belemélyedést akkor kellett abbahagynom, amikor átnéztem ezeket a fotókat, ugyanis annyira megviselt a látvány, hogy be kellett zárnom ezt a mappát.

Elkezdtem egy másik oldalról megközelíteni a témát, arról az oldalról, amit Vera is hangsúlyozni szeretett volna, ez a remény, a jövő és a „mégis”. Ez a mégis a legutolsó rajzon jelenik meg elsősorban, amikor ledől a kerítés, ki lehet lépni a „gödörből” a fénybe, aminek jelentése jelképesen és valóságosan is megtörténik, de akár kérdőjeleket is hagyhat maga után.

Mindezektől függetlenül nem lehet a szövegeket úgy kezelni, hogy egyik nehéz, a másik nem nehéz, mindegyik új kihívás és új világot kell hozzá teremteni, ugyanolyan súllyal és felelőséggel kell foglalkozni vele.

Karácsonyra jelenik meg Tarbay Ede ,,Háry János” c. könyve a Te rajzaiddal. Nehezebb egy közismert történetet illusztrálni?

Az ismert történetekről már mindenki fejében ott kering, akár több évtizeddel korábban megjelent illusztráció, egy régebben megjelent kiadvány, egy olyan előzmény, ami nyomot hagyott így vagy úgy az emberekben. Nem könnyű újat alkotni, olyan meséből, amit mindenki ismer és találkozik vele különféle feldolgozásokban. Természetesen az új generáció ezt nem feltétlenül ismeri, csak a szüleik, akiket akár nosztalgiából, akár azért, mert tényleg nem született jobb befolyásolhat ez tény. Így van ez Háry Jánossal is. A könyveket pedig a szülők választják, saját ízlésüknek megfelelően és talán kíváncsibbak az új köntösben megjelenő klasszikusokra, éppen ezért kritikusabban szemlélik. Én csak reménykedem, hogy a rajzaim tudnak nyújtani olyasmit, ami miatt nem tudják visszatenni a polcra és megfér a régi feldolgozások és a nagy nevek mellett.

Szintén idén jelenik meg Bodor Attila ,,A ló, aki édességet tüsszentett” c. meséje. Milyen szempontok alapján fogtál  hozzá  az illusztrálásához?

Ez egy vidám, bohókás, könnyed mese, még ha szomorú eseményekből bontakozik is ki a történet. Ennek íve a rajzokban felépül a mese végére. Szeretek állatokat illusztrálni, főleg egy lovas történetet, ami egy elveszett, de megtalált lóról szól, igazán hálás téma a gyerekek többségénél, ezért örültem ennek a szövegnek és a rajzok remélem önmagukért beszélnek.

Milyen tanácsokat tudnál adni azoknak, akik hasonló pályára szeretnének lépni?

Legőszintébben azt mondanám, nem tudok tanácsot adni és okosságokat mondani. Én is tanácsra szorulok. Mindenestre nem szabad feladni, ha kudarcok jönnek. A kudarc kell, általa sok minden kiderül, egyrészt megerősít és arra ösztönöz, hogy még jobban nekiveselkedjen, fejlődjön, tanuljon, újra felálljon az ember, valamint megtanít a dolgokat átértékelni. Nekem is sokszor kellett felállnom, persze nem mondom, hogy nem lett volna jobb, ha mindig sikerek érnek, de biztos alázatosabban, árnyaltabban látom az életet általuk, és azt is látom, hogy sok út létezik, ami a cél felé visz. Számos példát lehetne felsorolni azokról, akiknek „nehezen indult”, végül magasra jutottak, mert nem adták fel.

Van egy vers, amit évtizedekkel ezelőtt olvastam, azóta mottóul szolgál a számomra és jellemez engem, jobban, mint ahogy én magamról bármit meg tudnék jól fogalmazni. Egy részt idéznék belőle, de érdemes elolvasni a teljes verset is.

Osztani magad: -  hogy így sokasodjál,

Kicsikhez hajolni: - hogy így magasodjál,

Hallgatni őket, hogy tudd a világot,

Róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső a homokra –

Sivatagnyi reménytelen dologra

S ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:

kutakká gyűjt a mély: - soká isznak belőled!

(Váci Mihály: Eső homokra)

Szimonidesz Kovács Hajnalka munkái megtekinthetők a szimonidesz-kovacshajnalka.hu
oldalon.